Ha áttekintjük gyermekkorunkat, akkor talán a legközvetlenebb emlék a sok mese egyike, amelyet szüleink vagy tanáraink felolvastak nekünk: „A királyság minden tündérét meghívták a kislány keresztelőire, és mindegyik ajándékot ajánlott neki . Jött egy öreg tündér, aki ezt mondta:

vagy

Tizennyolc évesen megszúrja magát a forgó kerék orsójával és meghal!

De a tündér, aki még nem adta meg az ajándékát, azt mondta:

"Nem tudok visszavonni egy ilyen átkot, de módosítani tudom." Száz évig tartó álom lesz!

Könnyű felismerni ennek a történetnek a címét, szereplőit és néhány tárgyát: a királyt, a királynőt, a forgó kerék orsóját ... Nos, azonosítani vagy rámutatni az egyes főnevekre - a történetben és azon kívül - olyan cikket használunk, amely nemében és számában összefügg az előtte álló névvel.

De miért használjuk az el cikket olyan nőnevek előtt, mint a tündér? Valójában a (tündér) cikk nem azonos eredetű, mint a férfias cikk (a folyó). A kasztíliaiaknak a középkorban férfias cikkei voltak elo (latin illumból) és női cikkek ela (latin illa). Ez utóbbi eufonikus okokból elvesztette az (a) végső magánhangzót, amikor egy magánhangzóval kezdődő főnév következett, elkerülve a két magánhangzó találkozását. Az idők folyamán ez a folyamat a női főnevekre korlátozódott, amelyek egy vagy ha tonikkal kezdődnek. Ennélfogva a cikk helyes formája a tündérben, valamint a vízben, a baltában és a lélekben megfelel annak használatának, női és nem férfiváltozatként értve. Ezt akkor ellenőrizhetjük, ha látjuk, hogy a megállapodás kihat az e női főneveket kísérő melléknévre is: a nagylelkű tündérre, a szennyezett vízre, az éles baltára és a nyugtalan lélekre.

Ezt a fajta főnevet (tündér) azonban megelőzheti az la cikk női alakja is, de csak bizonyos körülmények között: amikor olyan toldalékokkal rendelkezik, mint –ita, –illa vagy -aza, amelyek következményeként hangsúlyváltást ad ha oa hangsúlytalanná tételével (la ha di ta); vagy akkor is, ha többes számban jelenik meg, mint a történetben: a tündérek; vagy ha a szócikk és a főnév közé egy másik szó kerül: a régi tündér; bár, ha a cikk már nem a főnév, hanem a tonikussal kezdődő női melléknév előtt áll, akkor továbbra is a női alakokat, a savanyú almát, a magas hegyet fogjuk használni ...

Hasonlóképpen helyénvaló a definiálatlan un (tündér), némelyik (lélek) és nem (fejsze nélküli) apokopált formáját használni. Míg ezeknek a nem definiált tündéreknek a női formái, néhány lélek és bárd nem tekinthető hibásnak, az apokopada forma használata ajánlott. Másrészt, amint azt a RAE és a Spanyol Nyelvű Akadémiák Szövetsége (2005) jelzi, csak más meghatározók női formája illik: ez a tündér, egy másik lélek és az összes víz. Ezért nem lehet furcsa azt mondani: „A San Eduardo-kút teljes vize szennyezett volt. Ennek az ágazatnak a lakossága egész héten kevés vizet fog fogyasztani ”. Az előző esetekhez hasonlóan nőnemben (és számban) kevesen értenek egyet a víz főnévvel.

Nos, a „Csipkerózsika” töredékéből többet megtudhattunk nyelvünkről. Ezenkívül lehetővé teszi számunkra, hogy megosszuk egy ötéves fiú rendkívüli nyelvi reflexióját, amikor megkérdezte tanárától, miután elolvasta a történetet, és a táblára írta a királyt, a királynőt és a tündért, miért írta a tündér ha nő volt és nem férfi; és miért nincsenek * keresztapák és keresztanyák tündérek. Talán az első kérdés, amelyet sokszor feltett magának, de most már tudja a választ. Ami pedig a másodikat illeti, bár csak tündérek léteznek, létezik a hado szó, amely a latin férfias fatumból származik, az „orákulum jóslat, sors” jelentéssel. Pontosan a fata többes számú alakja lett az a név, amellyel a latinok a sorsokra utaltak, amelyek a három istennő voltak, akik az emberek sorsát szimbolizálták. Ezért a tündér (a latin fata-ból) "azt a fantasztikus lényt képviseli, amelynek bizonyos varázsereje van az emberek sorsán".